2003. február elseje sokunk, de leginkább rengeteg amerikai életébe vésődött be fekete dátumként. (Iv.) A Challenger 1986-os tragédiája után ismét kiderült, hogy az űrsiklók használata közben bármikor történhet teljesen váratlan tragédia. Pedig a Columbia legénységének elvesztése könnyen elkerülhető lett volna.
A Columbia katasztrófája az STS–107 kódjelű küldetés végén következett be, nagyjából negyedórával a tervezett landolás előtt. A legénység 16 napot töltött az űrben, teljesítették a missziót, és február elsején reggel a hazatérésre készülődtek. A leszállás a floridai Kennedy Űrközpontban rutinfeladatnak tűnt, hiszen ez volt az űrrepülőgép 28. útja. A Columbia – ami a felfedező Robert Gray ágyúnaszádjáról kapta a nevét – a NASA legöregebb űrsiklója volt, 1981 áprilisában először jutott fel az űrbe, és 2003-ig összesen 284 napot töltött ott. De azon a februári napon a jármű egyik sérülése végzetesnek bizonyult.
Ezt a sérülést az űrsikló még induláskor szerezte, a start utáni 82. másodpercben. A külső üzemanyagtartály egyik tartóeleméről levált egy nagyjából tányér méretű szigetelőhab-darab, és a bal szárny belépőéléhez csapódott, megsértve annak hővédő borítását és gyakorlatilag kilyukasztva a szárnyat. Ez egészen a visszatérésig nem okozott problémát. Amikor azonban az űrsikló belépett a légkörbe, körülbelül 1650 Celsius-fokra hevült. A megsérült hőpajzs éppen ettől a forróságtól védte volna meg az űrrepülőgépet és a benne tartózkodókat. A sérülésen keresztül viszont elkezdett beáramlani a forró levegő a szárnyba, ami megolvadt, majd levált.
Az űrsikló ekkor irányíthatatlanná vált, a terhelés miatt másodpercekkel később darabokra hullott, majd jelentős része elégett a légkörben.
Amikor a baleset történt, a Columbia a hangsebesség tizennyolcszorosával, körülbelül 19 ezer kilométer per órás sebességgel repült, több mint hatvan kilométeres magasságban. A legénységnek esélye sem volt a túlélésre – nem tudni pontosan, mikor haltak meg, de legfeljebb az lehet kérdés, hogy egy vagy két perccel a vészjelzés után. A földi küldetésirányítás helyi idő szerint reggel 9 óra előtt nem sokkal észlelte, hogy a bal szárny szenzorai nem működnek. Ezt jelezték a Columbiának, amit Rick Husband parancsnok még visszaigazolt. Ez volt az utolsó üzenet az űrsiklóról, amellyel 8.59:32-kor szakadt meg a kapcsolat. Ezután pár másodperccel vélhetően bekapcsolt a fedélzeti vészjelző. Az űrsikló 9.00:18-kor kezdett darabokra esni.
A legénység mindent megpróbált, hogy visszaszerezze az irányítást, de nagyjából fél perccel 9 óra után a pilótafülke is leszakadt, és másodpercek alatt óriásit esett a légnyomás. Ez nem feltétlenül okozott halált, de ha esetleg valaki túlélte is ezt a sokkot, a következő másodpercekben biztosan végzetes sérüléseket szerzett, amikor a pilótafülke olyan gyors pörgésbe kezdett, amit az emberi szervezet már nem bír ki. Az űrsikló el nem égett darabjai 9.35 körül értek földet, a legénység akkor már természetesen halott volt.
A katasztrófa után független bizottság vizsgálta ki a katasztrófa okait. A bizottság a közvetlen probléma, a szárny sérülése mellett a NASA felelősségét is megállapította. Nyilvánvalóvá vált, hogy az űrhivatalnál bagatellizáltak fontos biztonsági kérdéseket. Mi sem mutatta ezt jobban, mint hogy
a küldetésirányításnál pontosan tudtak arról, hogy az űrsikló indulásakor egy szigetelőhab-darab levált és a szárnynak ütődött.
Az általában véve is ismert volt, hogy a szigetelőhab hajlamos leválni (hogy ez mekkora problémát okozhat, azt később tesztek is igazolták), de az STS–107 startjánál még videofelvétel is rögzítette a pontos eseményt. A NASA több mérnöke is felhívta erre felettesei figyelmét, egyikük, Roger Rocha többször is megpróbálta rávenni a vezetést, hogy vizsgálják meg a sérülést. Erre elvileg lett volna lehetőség műholdas képekkel, így még az első napokban kiderülhetett volna a Columbia állapota, és éppen lett volna idő felkészíteni az Atlantis űrsiklót, és lehozni a legénységet. A küldetésirányítás vezetői az aggodalmakat figyelmen kívül hagyták, és engedélyezték a Columbiának a visszatérést. Rocha később elmondta, a katasztrófa után már sajnálta, hogy „nem törte rá az ajtót” a NASA döntéshozóira. A felelősök sorsa kirúgás vagy lefokozás lett, az űrsiklóprogram akkori vezetője, Ron Dittemore lemondott. További részletek a Telex cikkében olvashatók.
Ennek a tragédiának pedig már pontosan húsz éve.
