A választás után jöttek a szokásos reakciók, itthonról és külföldről is. Ezek között volt egy, ami elsőre talán nem tűnik különlegesnek, de itt, Szatmárban egészen mást jelent. Jamie Lee Curtis azt írta, büszke a magyar származására. Ez a mondat nemcsak Budapesten ütött, hanem Mátészalkán is.
A helyiek, de talán a magyraok többsége számára nem ismeretlen, hogy a celebritás édesapja, Tony Curtis családja Mátészalkáról indult. Tony Curtis ezt komolyan is vette, többször visszatért szülőföldjére. Nem egyszer, nem protokollból.
1985-ben például itt volt, végigjárta a várost. Nem rohant. Nem kellett köré felépíteni a műsort. Megállt, nézett, kérdezett. Egy akkor még aktív, ma 93 éves egykori tanácselnök-helyettes így emlékszik vissza: „nem volt benne semmi sztárallűr. Amikor kezet fogtunk, teljesen természetes volt. Inkább figyelt, mint beszélt.”
A Kossuth utcában egyszer csak megállt, körbenézett, és azt mondta: „ilyen házakról mesélt az apám”. Aztán volt egy másik jelenet is, ami megmaradt. Egy egyszerű ház előtt állt, nézte egy darabig, nem szólt, majd csak annyit mondott: „keresem apám lábnyomait Mátészalka utcáin.”
A látogatás során felkereste a mátészalkai zsinagógát is. Nem hosszan időzött, de látszott rajta, hogy ez nem egy kipipálandó állomás. Inkább egy olyan hely volt számára, ahol a családi történet egyszer csak kézzelfoghatóvá vált. A helyiek szerint csendesebb lett ott, kevesebbet beszélt, inkább nézett.
Mátészalka viszont nem csak emiatt érdekes. Kevesen tudják, de 1888-ban itt vezették be először a villamos közvilágítást Magyarországon. Nem valamikor később, nem másodikként, itt volt az első. Abban az időben, amikor sok helyen még petróleumlámpa volt, itt már villany világított. Nem véletlenül ragadt rá a „fény városa” név. Ez nem csak egy technikai adat, hanem annak a jele, hogy volt itt egy olyan polgári réteg, amely nem lemaradni akart, hanem előrébb menni. A Szalkai–Schwartz-ház, ahol ma a Tony Curtis-emlékszoba működik, ennek a világnak egy darabja, nem díszlet, hanem maradvány.
Ugyanebből a közegből indultak el mások is a térségben. Adolph Zukor Ricséről, William Fox Tolcsváról. Nem mátészalkaiak, de ugyanabból a világból jöttek: északkeleti, zsidó polgári családokból, akik aztán Amerikában csináltak valamit, amit itt már nem tudtak volna.
És itt jön a nehéz rész. Ez a világ 1944-ben megszűnt. A mátészalkai zsidóságot gettóba zárták, majd elvitték. Több ezer embert. A legtöbben nem jöttek vissza. A zsinagóga ott maradt, de a közösség, amely megtöltötte, eltűnt. Ez nem egy „történelmi háttér”, hanem nagyon is konkrét hiány. Nem lehet kiszámolni, hány élet tört ketté, de azt igen, hogy egy egész réteg tűnt el. Olyan emberek, akik addig vállalkozást vittek, boltot, műhelyt, tanítottak, ügyeket intéztek. Ha maradnak, ma egészen más lenne a város. Lehet, hogy több Tony Curtis-történetünk lenne. Vagy több olyan, amiről sosem hallottunk.
Ebben a helyzetben kap súlyt Jamie Lee Curtis megszólalása. Ő nemcsak beszél arról, hogy honnan jött a családja, hanem vállalja is, még akkor is, amikor ez nem kényelmes. Nyíltan kiáll a gyermeke mellett, aki más szexuális orientációjú, és ezzel beleáll egy olyan vitába, ami Magyarországon az elmúlt években politikai kérdéssé vált, főleg az Orbán Viktor vezette időszakban.
És itt ér össze a történet. Egy hollywoodi színésznő mond valamit egy választás után. Egy mondat. De mögötte ott van egy család, egy város, egy eltűnt közösség, és egy múlt, amit nem lehet teljesen lezárni. Mátészalka ma csendes hely, de néha elég egy mondat kívülről, és kiderül: ez a történet nem maradt itt.
