1942 tavaszán a magyar kormány vonakodva, de teljesítette a németek kérését és garantálta, hogy egy teljes hadsereget küldenek a keleti frontra.
A magyar hadsereget így 1942 áprilisa és júniusa között szállították ki a Szovjetunió területére. 200 ezer magyar katonát küldtek a Don-kanyarba, ahol aztán 1943 januárjában katasztrofális vereséget szenvedett a 2. magyar hadsereg.
Mit kerestünk mi a Donnál? Mit kerestünk 2000 kilométerre az ország határaitól a 70-80, időnként 90 kilométeres sebességű csontig hatoló jeges szélben, a mínusz 30-40 fokos orosz télben? Miért kellett nekünk, magyaroknak a vérünket hullatni távol a hazánktól, egy olyan ellenséggel szemben, amelyhez voltaképpen semmi közünk nem volt? Ezek itt a kérdések, amelyeket számtalanszor feltettek már az elmúlt évtizedekben, de még napjainkban is sűrűn elhangzanak.
Az egyértelmű és egyszerű válasz az, hogy a magyar katonáknak semmi keresnivalójuk nem volt a Don-kanyarban. A magyar külpolitika – mint története során több esetben – kényszerpályán volt, s nem túlzás kimondani, hogy a magyar honvédek egy nagyhatalmi játszma résztvevői voltak. Ez a „politikai társasjáték” tette vállukra azt a súlyos keresztet, ami nem az övék volt, ez vezette őket messze földre egy olyan ügyért szenvedni, amihez semmi közük nem volt, írta a sopronmédia.hu.
Az 1943-as súlyos doni katasztrófáról Oroszország ukrajnai agressziója árnyékában megemlékeztek Szolnokon is.
Mint ismert, 2022. február 24-én az agresszor Oroszország megtámadta a független Ukrajnát, és nácitlanítás címén azóta is szisztematikusan pusztít emberéleteket, településeket, infrastruktúrát.
Keleten továbbra sem csendesek a hajnalok.
Fotó: Szalay Ferenc Facebook
