Szubjektív és elfogult cikk a nyíregyházi focicsapatról, gyerekkorról, szurkolásról, identitásról, meg a BVSC elleni meccs élményeiről.
32 év nagy idő. Ennyinek kellett elmúlnia ahhoz, hogy megint kimenjek Szpari-meccsre. Pedig 1982 és 1992 között – azaz 8 és 18 éves korom idején – megesett párszor. Aztán elköltöztem a Nyíregyházáról a fővárosba tanulni, és ottragadtam. Ez persze nem mentség arra, hogy ne menjen az ember meccsre, de én mindig is inkább szívesebben fociztam a haverokkal, mint hogy azt néztem volna, hogy mások hogyan kergetik a labdát. Bevallom, annyira nem köt le, társaságban még valamennyire, mert a foci mégis csak közösségteremtő. És van néhány csapat, amiért lehet rajongani (az 1994-es vb-n a bolgár válogatott), meg van sok olyan is, ami valamiért szimpatikus és mindig figyelem, mit játszanak. Amikor a Leicester pár éve megnyerte a Premier League-et, amiről azt mondják, hogy 50 évente van ilyen csoda, akkor tudtam örülni, mert 1997 óta szurkolok nekik. De csak úgy félszívvel, nem igazi drukkerként, mert hát mi közöm nekem ezekhez a csapatokhoz? Nem vagyok az a nagy rajongó típus, engem például sosem hallott senki Az éjjel soha nem érhet végetet énekelni, nekem nem a nemzeti válogatottól dobban meg a szívem.
Van viszont egy csapat, amelyik képes valamit megmozgatni bennem, ez a Szpari.
Első meccsemlékem az életben 1982-re nyúlik vissza, május 30-ra, amikor osztályozót játszott az NYVSSC a Nagykanizsai Olajbányásszal (3-1-re nyertünk), és bent maradtunk. Ott volt velem apám és nagyapám. Apámmal nem sokszor jártam meccsre, ő sem volt az, aki azon aggódott volna, hogy lemaradna egy meccsről, és én sem a BL-meccsekhez szoktam a naptáram igazítani. De az öreggel sokszor voltam, és a legszebb emlékeim közé tartoznak ezek. Őt mindenki ismerte a városban, aki járt meccsre, Pálinkás bácsi nagyon tudott szurkolni, de mindig kulturáltan, és sosem szidta sem az ellenfelet, sem a mieinket, de még a bírót sem. Meccs közben ezer szállal koncentrált a pályára és a labdára, meg se hallotta, ha szóltam hozzá. De amikor vége lett egy találkozónak, mintha átkapcsolták volna, történt, ami történt a pályán, az élet megy tovább, akár nyerünk, akár kikaptunk, „nem lesz olcsóbb a kenyér” az eredménytől, mondta párszor.
Nagyon szerettem az öreget, a legjobb ember volt, akit ismertem. Emlékszem, szerdai meccseken volt, hogy kikért a napköziből és együtt mentünk a régi stadionba. Ami bár csak olyan 12 ezres volt, de megesett, hogy 28000 néző is ott volt a Fradi ellen. Arra is emlékszem, hogy a meccsek után a Sóstói úton és a Kossuth utcán leállt a forgalom, mert vonultak haza az emberek. A frissen pirított szotyi illatára, amit zsákokból árultak a stadion előtt. A régi eredményjelzőre, a kényelmetlen ülésekre, a borzalmas olléolléolléolléollé zenére. Nosztalgiázás, igen, régen minden szebb volt, a gyerekkor emlékei, meg a közvetlen élmények, és hát kölyökként így tanulja az ember, mi is ez a világ.
Szóval ez a Szpariért szurkolás egy ilyen ősi, zsigeri dolog nálam, ezért is más ez, mint a többi csapathoz való viszonyom. Aztán 1992. június 7-én, amikor kint voltam – akkor épp nem az öreggel –, kikaptunk 2:1-re a Hajdúnánási Bocskai SE-től egy gyalázatos meccsen az NB II-ben 2:1-re, pár nappal azután, hogy a magyar válogatott is épp 2:1-re maradt alul Izland ellen, ami akkor még nem nagyon volt rajta az európai focitérképen. A nyíregyházi edzőt el is zavarták utána, volt még egy forduló hátra, végül másodikak lettünk, és osztályozón a Haladás ellen csak sikerült feljutni. Én akkor a meccs után azt mondtam, hogy hülye vagyok én, hogy még pénzt is adok ilyen lélektelen játékért, és dehogy megyek ki Spartacus-meccsre többet. Pár hónappal később költöztem a fővárosba, nem is volt olyan nehéz ezt betartani. A Szparinál egy darabig folytatódott az első- és a másodosztály közötti ingázás, de az elmúlt tíz évben már ebben sem nagyon lehetett reménykedni, stabilan maradt a másodvonal.
Azóta eltelt 32 év, és most megszegtem a fogadalmam. Ez alatt az idő alatt követtem, mit játszik a csapat, kik vannak benne, hogyan állunk, de meccsre nem mentem ki, egyébként is 1-2 évente tévedek ki futball mérkőzésre. Legutóbb két éve voltam, amikor a Pénzügyőr az utolsó fordulóban bajnok lett a BLASZ 1-ben, kint volt fél Pasarét, 5:0-ra nyertünk, még ollózós gól is volt. (Hoppá, azt írtam az előbb, hogy nyertünk – ami azért árulkodó. Az elmúlt másfél évtized, amióta itt lakom a környéken, lett pasaréti identitásom, és hát mégis csak van egy csapatunk, naná, hogy figyelem, mit játszanak. De azért nem lettem szparistából finánc ultra.)
Amikor 2014-ben kizárták a Szparit az NB I-ből igazságtalanul, mert 16 csapatról 12 csapatra redukálták a mezőnyt, és koholt indokokkal az NB III-ba száműzték, az egy kegyelmi pillanat volt. A csapat nem esett szét, Mátyus János edző is maradt, és dacból küzdve, az egész idény alatt összesen három vereséget szenvedve azonnal feljebb léptünk az NB II-be. Onnan viszont már nem ment tovább. Minden évben ment a fogadkozás, hogy majd most, de nem nagyon volt koncepció a csapatépítésben. Pedig egy ideje már pénz is jutott erre, de mégsem éreztem azt, hogy igen, ezt a csapatot igazán lehet szeretni – na persze az ember nem választhat, ha szurkoló, ez van, a klub az klub.
Tavaly csak nagy szerencsével, osztályozón maradtunk bent, akkor is azt éreztem, hogy tényleg nem éri meg kimenni, annyira kutyaütő a csapat. De aztán jött az újabb szezon, én meg hétről hétre figyeltem az eredményeket, amik rendre jöttek. Aztán már azon vettem észre magam, hogy egyre többször nézek bele az élő YouTube-közvetítésekbe is, és kiderült, tud ez a csapat látványosan játszani, az a letámadó futball, amit egy ideje mutatunk, nemcsak eredményes, de olykor kimondottan szép is tud lenni. Nemrég középkezdésből szerzett gólt Nagy Dominik a Mosonmagyaróvár ellen, rögtön a meccs elején, nem lett világrekord, de akkor is, ez milyen már!
Azt is megfigyeltem magamon, hogy rendre elolvasom az utánpótlás csapat eredményeit, a női csapatét is, és gyanús volt nekem, hogy itt tényleg építkezik a klub, valami zajlik, tudatosan, nem pedig hirtelen döntések alapján.
Egy ideje már mindenki úgy beszélt a csapatról, hogy jövőre feljutunk, még ha ez nem is volt kimondott cél az idény kezdetekor. Amikor is kipucolták a klubot, sokakat engedtek el, új edző jött, új – és magyar – játékosok, akiknek nem ígértek sztárgázsikat, és a mélypontra került viszonyon is változtatni akart a sportigazgató, ami a csapat és a szurkolók közt kialakult. Nyilván, kellettek az eredmények is, hogy egyre többen járjanak meccsekre, nemcsak az 1995-ben, tehát az én meccsmentes időszakomban alakult Mastiffs ultrák, hanem az olyan mezei szurkolók is, mint amilyen én vagyok.
Amikor a klub történetében először bejutottunk a Magyar Kupában a legjobb négy közé, már zsongtam. Egy születésnapi házibuliban voltam éppen, és a telefonomon követtem a meccs alakulását, az első félidőben még többnyire csak szövegesen, de a másodikat már félrevonulva néztem online. Nem sokon múlt, hogy meglepetés ne szülessen a már bajnok FTC ellen, a végére sajnos bedaráltak minket, de a lefújás után nem szomorúságot éreztem, hanem büszkeséget. Pedig nem is én fociztam ott, nem tettem semmit hozzá a teljesítményhez, mégis én voltam büszke valamire. Mire is? Hát arra, hogy ez a teljesítmény igenis kötődik hozzám a múltam végett. Nagyon furcsa érzés volt.
Három fordulóval a vége előtt már bajnok lett a csapat, az utolsó hazai mérkőzés után 19-én bajnokavató ünnepség lesz a város főterén. Azt mondta, hazai mérkőzés, pedig hát évek óta idegenben játssza azokat is a Szpari, Balmazújvárosban, Sényőn, Kisvárdán, és egy ideje megint Balmazújvárosban. Idén még veretlenül, jó lenne ezt megtartani a Csákvár ellen is. Mert hogy épül az új stadion. Aminek lehet örülni, lehet nem örülni, mert engem is dühít, ami Futballisztánban folyik, hogy ilyenre mindig jut forrás, de a lényegesebb dolgokra nem, látom, mi van az oktatásban, a szociális ellátásban, az egészségügyben, a kultúrában, futballra viszont mindig jut. Minden csapat NER-közeli, és ebben bizony a mi feljutásunkkal sem lesz változás a nerbéegyben, ahol a Felcsút is nemzetközi kupaszereplést ért el. Vicc az egész. ÉS az is fáj, hogy lerombolták a régi stadiont, amihez emlékek fűztek, nemcsak meccseket láttam itt, de talán az első koncertemen is itt jártam 1986 decemberében (Z’zi Labor), és már a most lebontott sem ugyanaz volt teljesen, mint amire még én emlékszem, de ilyenkor valami mindig meghal és elmúlik kicsit az emberben. Persze ez az élet menete, ötven felett már tisztán látszik, hogy azok a referenciapontok, amik nekem még fontosak, a legtöbb embernek már semmit nem mondanak.
Vasárnap délután 32 év után kimentem a Szőnyi útra, a BVSC-Zugló ellen játszottunk.
Egyetlen ismerős arccal találkoztam a vendégszektorban, szóba elegyedtem az ultrákkal, és nem nagyon volt olyan, aki olyan régi emlékekkel bírt, mint én. A nagyapámra már nem emlékeztek, talán Szálkai Palira még igen, ő volt az öreg vezérszurkoló, a város legendás buszvezetője, aki még beengedett a fülkébe maga mellé utazáskor, olyan 5-6 éves koromban. És akit az egész város ismert.
Ittam a söröket, néztem a szurkolókat, meg persze a meccset is, ami nem volt jó, látszott, hogy a csapat számára már nincs tét, kaptunk is egy buta gólt, de nem nagyon izgatott ez senkit. És innen is sikerült megfordítani a mérkőzést, pedig a BVSC-nek a bennmaradása függhetett az eredménytől, mégse mondja senki ránk, hogy bundáztunk. Előbb Nagy Dominik vágott be egy szabadrúgást, aztán a 90. perc után, hosszabbításban egy szabadrúgás után fejelte be Novák Csanád a győztes gólt. Így lett teljes az öröm.
Meccs után megvártuk a csapatot, ment a pacsizás, ölelkezés, a szülinapos kapusunk, meg az első gólt szerző Nagy Dominik is odaadta a mezét egy-egy csillogó szemű kissrácnak. A sportigazgató Fekete Tivadar szerint idegenben ennyi szparista még nem volt, ő legalábbis nem látott még. Szerintem többen voltunk, mint a lakosságát tekintve Nyíregyházához hasonló méretű Zugló drukkerei. Aztán a legvégén odamentünk a klubházhoz is, ünnepelni a buszhoz tartó csapatot, és nagyon örültem, hogy elmondhattam a szezon felénél igazolt Temesvári Attilának, hogy üdvözlöm a nagyapját, Miklóst, akivel annak idején először jutott fel a csapat az élvonalba 1980-ban, és akire akkor ragadt rá a Menotti becenév, és ma is emlegetik őt a városban, de a szurkolók is rákezdtek a meccs alatt egy spontán Temesvári Miklós méltatásra.
Végül megint egy 2:1-es meccset fogtam ki, csak most mi nyertünk, a jegyet el is tettem, megőrzöm, mert mérföldkő volt ez a meccs.
Novák gólját pedig a nagyapám emlékének ajánlom.
Esélyes, hogy jövőre megint elnézek meccsekre Budapesten. Mert mégiscsak büszke tirpák szparista volnék, hiába budaiúrifiúznak egyesek.
