1848. március 15-e a magyar történelem dicső napja, hivatkozási és igazodási pont. A márciusi ifjak az akkori Magyarország legfontosabb követeléseit 12 pontban foglalták össze, amelynek élén a cenzúra eltörlését és sajtószabadságot követeltek. Nem véletlenül. Szabad sajtó és sajtószabadság nélkül bármely ország gyengébb és védtelenebb lesz. Minden téren, az országban hatalmon lévőkkel szemben is. Bármely ország polgárai, az egész nemzet veszít akkor, ha nincs sajtószabadság, nincs szabad sajtó, csakúgy mint amikor a független hatalmi ágak, a fékek és egyensúlyok sem működnek egy országban. Az elmúlt hetekben a kormány egyértelmű üzenetet küldött: tovább nehezíti a szabad és független magyar sajtó helyzetét, s ha tud, le is számol vele.
„Mit kíván a magyar nemzet.
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
- Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.”
„Ellenségképet kell felépíteni, veszélyt kell megfogalmazni, patás ördögöt kell a horizontra rajzolni, és utána ezt az ellenséget, ezt az ellenségképet meg kell vádolni a legképtelenebb vádakkal” – Orbán Viktor korábbi, parlamenti beszédéből idéztünk.
A jelenlegi magyar miniszterelnök a hatalom természetéről és a hatalom megtartásának egy lehetséges, de nem kívánatos módjáról beszélt akkor, az ellenzék vezetőjeként. Jóval korábban, még fiatalabban, máig talán leghíresebb beszédében „az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdését” követelte a Hősök terén. Ez utóbbi látszólag talán nem, de valójában többszörösen is kapcsolódik a jelen helyzethez.
Ma ugyanis, több mint 35 évvel a rendszerváltás után ott tartunk, hogy valójában nincs sajtószabadság Magyarországon. Az elmúlt 15 évben folyamatosan hatalmon lévő Fidesz és Orbán Viktor lassan, módszeresen, 2016-tól pedig már nagyobb sebességre kapcsolva és nyíltan indított támadást a magyar sajtó ellen. Annak egy részét, amit csak lehetett a saját ellenőrzése alá vonta. Ennek két fontos momentuma és két külön módszere a Népszabadság megszüntetése volt 2016 őszén, majd a megyei napilapok bekebelezése 2016 decemberében.
Magyarországon nincs sajtószabadság. 1989 után volt, de több mint 35 évvel később, és tulajdonképpen már jó néhány éve a márciusi ifjak elsőszámú követelése, sajnos, újra érvényes. És sajnos cenzúra is van, ha nem is a korábbi értelemben. A kormány hatáskörében lévő médiumoknál dolgozók vagy öncenzúrára kényszerülnek, tippként sem terveznek olyan cikkeket, nem jelentkeznek ilyesmi feladatra, amelyről tudják, hogy az sosem kerülhetne nyomtatásba vagy a lap online felületére. Mások pedig még csak ezen sem gondolkodnak el. És van már egy teljes generáció, aki az eszmélésétől mostanáig Orbán Viktor és a Fidesz van hatalmon. Van egy generáció, amelynek egy része azt gondolja, hogy az az újságírás és a televíziózás, amit a jelenlegi közmédia produkál.
Magyarországon nincs sajtószabadság. A kormány tényleges médiapiaci befolyása és a médiapiacra kifejtett torzító hatása miatt évekkel ezelőtt megszűnt.
Szabad sajtó, szabad és független újságok még léteznek. A 15 éve szinte korlátlan hatalommal rendelkező, és annak megtartására szinte korlátlan pénzügyi keretet biztosító Orbán-kormány a sajtószabadság szétverése után a még megmaradt szabad és független magyar sajtó ellen is támadásba lendült. Orbán és társai, a miniszterelnök korábbi, ellenzéki vezetőként elmondott beszédében intő példaként említetteket kormányra kerülve már stratégiaként alkalmazta. A saját szolgálatába állította, az abban a beszédben felvázoltak szerint járt el többekkel szemben. Részben valós vagy teljesen valótlan veszélyekről beszélt, azok okát másokra, a saját hatalmára veszélyt jelentőkre kente. A társadalom egy része az ilyen kommunikációs szőnyegbombázások, félelem- és gyűlöletkeltés után ténylegesen veszélyben érezte magát, de egyben azt is tudta ez alapján, hogy ki az az egyetlen ember és hatalmi erő, amely ezt a veszélyhelyzetet képes kezelni. A jó hazugság az ő szemükben az, ami működik, amit sokan elhisznek és a hazug ember ölelő karjaiba rohannak.
Magyarországon nincs sajtószabadság, de van még szabad sajtó. Nem kevesen vannak, akik szerint ez eddig a hatalom érdekét is szolgálta. Hiszen azt lehetett mondani, hogy mindent meg lehet írni, senki sincs korlátozva, a független és szabad sajtó létezik (szerintük tehát sajtószabadság is van még), politikai és közéleti lapok, sőt oknyomozó portálok, és oknyomozó, tényfeltáró cikkeket is közlő (leginkább online) lapok és csatornák is működnek még.
És ez részben igaz is, mármint az, hogy talán tényleg lehetett mutogatni ezekre a lapokra, köztük ránk is, a Szabad Pécsre, amely a Veszprém Kukaccal együtt elsőként alakult meg vidéken, a megyei napilapok elfoglalása, 2016 decemberét követően, és soha, soha nem engedtük meg azt, hogy bárki beleszóljon abba, hogy mit, mikor és hogyan írunk meg. Soha nem engedtük meg azt, hogy ne a szerkesztőség tagjai döntsenek a Szabad Pécsen megjelenő tartalmakról. Lehetett tehát minket mutogatni vagy körbehordozni mint a véres kardot, miközben mindannyian, a nagy országos független lapok, és különösen a kis vidéki valódi újságok nap mint nap küzdöttek a talpon maradásért. Miközben megőriztük szakmai függetlenségünket és gerincünket. Nem hátráltunk csak azért, mert sokszor nagyon nehéz volt. A hatalom sohasem szerette a sajtót. A sajtó ugyanis kritikus a hatalommal szemben, és őrködik a közpénzek felett. Mi ezt vállaltuk és ezt tettük.
Ez így van most is, így volt korábban is, amikor indultunk, amikor még nem lehetett tudni meddig maradunk talpon, hogy lesz-e elegendő ember, aki hajlandó egy, a kizárólag “ingyenes” interneten olvasható és cikkeit mindenki számára ingyenesen elérhetővé tévő újságnak “fizetni”. Támogatni őket, minket adományaival, csak azért, mert létezünk és működünk. Akinek fontos ennyire a sajtószabadság, a szabad sajtó, aki tudja és érti, hogy a hatalom miért akar befolyást szerezni a média felett és miért akarja megfojtani és ellehetetleníteni azokat, akik felett e téren nincs hatalma.
A magyar sajtó ellen intézett legújabb támadásnak is éppen ez a lényege és az ő szempontjukból az értelme. És még nem tudjuk, hogy egészen pontosan mi következik. Hogy meddig mennek el. Hogy meddig mernek elmenni ezúttal? Sőt, talán az a legfontosabb kérdés, hogy most még számít-e az a kérdés, ami eddig talán valamiféle gátat és határt jelentett: hogy mit mernek megcsinálni, hogy meddig mernek elmenni?
Mert most más helyzet van. Minden, amit korábban tettek, azt a hatalom jövőbeni birtokosaiként, ebben a tudatban tették. Mert nagyon sokáig, valójában ez nem volt veszélyben.
De ez megváltozott. Ezért kiáltják ki hazaárulónak, idegen ország ügynökének azokat a hazájukat szerető, itt boldogulni és élni, de egy sokkal jobb országban élni akaró civileket is, akik meg mernek szólalni fontos társadalmi kérdésekben. Ezért mondják hazaárulóknak azokat az újságokat és újságírókat, akik a mindennapokban teszik a dolgukat, azt amire felesküdtek. A hatalom ellenőrzését. Csak azért, mert abban az ellenséges és fojtogató környezetben, amelyet igyekeztek teremteni a számukra, megpróbáltak a víz felett maradni, olvasói előfizetés és adományok mellett akár pályázatokból is biztosítani a működés legminimálisabb feltételeit, de ez utóbbit is tisztességesen, nyilvánosan, átláthatóan. Miközben az általuk elképzelt sajtónak, a hatalom szócsöveinek szinte korlátlan lehetőségeket biztosítottak és biztosítanak ma is. Mert ilyen világot képzel el a jelenlegi hatalom.
Most csak annyi változott, hogy úgy érezhetik, hogy 15 év után veszélybe került a hatalmuk.
Szabad és független magyar újságok tehát MÉG vannak. Ők ünneplik ma az olvasókkal és a magyar társadalommal együtt március 15-ét és a szabad magyar sajtó napját. De talán most van mindannyiuknak, mindannyiunknak a legnagyobb szüksége a támogatásra. Önök nélkül nem fog menni.
Babos Attila
