Mészáros János harmincnyolc éve dolgozik a Tallinn városrész postásaként. Az utcákat úgy ismeri, mint a tenyerét, a lépcsőházak lakóinak, de még házi kedvenceik nevével is tisztában van. A szoljon.hu oldalán olvasható történet bebizonyítja, hogy érdemes egymásra odafigyelnünk a hétköznapokban.
– Az egyik ügyfelemnek a megszokott időpontban kellett volna átadnom a nyugdíjat. Már az is furcsa volt, hogy nem nyitott ajtót, pedig mindig otthon szokott lenni, ha esetleg mégis dolga akadt korábban, például orvoshoz kellett mennie, akkor meg telefonon szólt. Most nem érkezett jelzés, hiába kopogtam, nem engedett be. Bár tovább mentem, nem hagyott nyugodni a gondolat – mesélte a hírportálnak Mészáros János.
A postás, amikor az utcát végigjárta, újra próbálkozott, ismét sikertelenül, majd mivel a szomszédokkal is jó viszonyban van, megkérte őket figyeljék, mikor ér haza az idős lakótársuk.
Délután négy-öt óra fele telefonált az egyik szomszéd, hogy őt is lehúzott redőny, csukott ablak fogadta, nem válaszolt neki sem a kopogásra. Ekkor már egyre gyanúsabbá vált a helyzet, még a lányomnak is szóltam, kérdezve, hogy mitévő legyek, mivel a bácsi egyetlen rokonáról sem tudtam
– elevenítette fel a dilemmát.
Végül János közelben lakó lánya is a földszinti lakás felé sétált, mikor már esteledett, azt látta, hogy az ablakon fény szűrődik ki.
– Volt egy olyan érzésem, hogy baj van, felhívtam a 112-t, ahol a rendőrség mellett a tűzoltókkal is összekapcsoltak, végül ki is érkeztek a helyszínre és bejutottak a lakásba. Ahogy az egyik házban lakó szabadnapos kollégájuk utána elmondta nekem, a földön fekve eszméletlenül találták a bácsit, akit a mentő vitt kórházba – emlékezett vissza a történtekre.
kép forrása: szoljon.hu/Nagy Balázs
