Tízéves koráig a nagymamája megvédte rendkívül szigorú nevelési elveket valló apjától. Utána viszont elindult lefelé a lejtőn. Saját gyermekeit megpróbálja ezen dolgoktól megóvni, nem is emel kezet rájuk. Ambrus Attila megnyílt.
A Telexnek adott hosszabb interjújában beszélt a kevésbé kellemes dolgokról is a “viszkis rabló”, akit a mai fiatalok már alig ismernek névről is.
Sírásó, házmester, jégkorongozó, bankrabló, fogvatartott, keramikus – mindet kipróbálta már az elmúlt 55 évben valamikor Ambrus Attila, akire mostanában már leginkább keramikusként, esetleg egykori bankrablóként hivatkoznak. Ambrus Attila harminc pénzintézetet rabolt ki, az utolsónak is már több mint húsz éve – igaz, a fennmaradó időből több mint 13 évet töltött fogvatartottként.
A börtönben nemcsak felsőfokú tanulmányokat folytatott és megtanult kerámiázni, de Vekerdyt is olvasott, és gyakorolni kezdte az önismeretet is. Így egyre inkább felismerte, milyen mintázatokat hozott a saját gyerekkorából, és mikkel kell leszámolnia. A javítóintézet, a jégkorong, sírásás, bankrablás előtt Ambrus Attila bántalmazott gyerek is volt.
Azt mondta, az édesanyja elhagyta, az édesapja pedig spártai szigorral, bántalmazva nevelte. Volt olyan, akitől gyerekkorában szeretetet kapott?
A nagymamámtól, aki ’77-ben, tízéves koromban meghalt egy fatális, orvosi műhiba miatt. Ő védett meg addig apám kegyetlenségeitől, a helyzet ugyanis az, hogy apám mindig rommá vert mindenféle szarért. Ebben a légiós kiképzésben hitt, és tartok tőle, hogy ez nem igazán volt jó, mert az ilyesmiből nem lehet jól kijönni.
Szóval amíg a nagymamám élt, addig volt egy biztonságos bástyám. Amikor meghalt, az életem elindult a vakvágányon. Ez közel harmincegy éves koromig tartott. Aztán a börtönben elkezdődött a folyamat, próbáltam tenni azért, hogy meg tudjak változni: elvégeztem különböző iskolákat, szakmát tanultam, lediplomáztam, próbáltam kihasználni a lehetőségeket.
De kétségkívül harminc éven keresztül úgy éltem, hogy az a szabály, hogy nincs szabály. A legnagyobb probléma egyébként az volt apámmal, hogy mindig rátolta másra a felelősséget. Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy más a hülye, ő sose. Aztán az ember rájön később, hogy az élet nem erről szól, hanem egyfajta önismereti útról, amin a legfontosabb cél, hogy önmagunk gyarlóságait, hibáit legyőzzük, és tükörbe nézzünk. Először magunkat kell elfogadni, mert ha magunkat nem tudjuk elfogadni, akkor a világot, meg a barátunkat, a feleségünket, a gyerekünket hogyan tudnánk? További részletek a cikkben.
