Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nem történt semmi rendkívüli. Nem volt ipari baleset, nem dőlt meg klímarekord, nem omlott össze a környezetvédelem egyik napról a másikra. Egyszerűen megint tél van. És megint fűtünk. Ahogy tudunk. A különbség csak annyi, hogy ma már a számok is azt mutatják, amit eddig az orrunkkal és a tüdőnkkel érzékeltünk.
A megye több pontján a téli időszakban a szálló por (PM10) koncentrációja rendszeresen a 25-35 mikrogramm/köbméter tartományban mozog a hivatalos mérési adatok szerint. Ez papíron „közepes” levegőminőség, a valóságban viszont nehéz levegőt, kaparó torkot és köhögő gyerekeket jelent. A WHO ajánlása ehhez képest évi 10 mikrogramm körül van. Nem napi. Évi.
Ez nem egyszeri kilengés. Szélcsendes, hideg napokon a szennyezés megül a települések felett, és marad. A hivatalos jelentések is elismerik, a határérték közeli szintek elsősorban a fűtési szezonban jelennek meg. Vagyis akkor, amikor az emberek kénytelenek fűteni.
Nem az ipar a fő bűnös. Hanem a lakossági szilárd tüzelés. A korszerűtlen kályhák, a nedves fa, a lignit, és minden más, ami ég – vagy amiről azt hisszük, hogy ég. Ez nem környezettudatossági vita, hanem megélhetési kényszer. Aki fázik, az fűt. Sokan azzal, amihez hozzájutnak.
A levegőminőség így lett társadalmi kérdés. Szabolcsban a rossz levegő nem fegyelmezetlenség, hanem következmény. A még mindig gyerekcipőben járó szigeteléseké, a sokak számára elérhetetlen felújítási programoké, az évek óta halogatott döntéseké. Könnyebb plakátolni, mint kazánt cserélni. Könnyebb tiltani, mint segíteni.
Papíron közben minden rendben van. Akadnak stratégiák, monitoringrendszerek, riasztási küszöbök. A valóságban meg marad a füst. És az a csendes beletörődés, hogy „ez mindig így volt”. Pedig nem kellene, hogy így legyen.
Megyebeli lakosokat kérdeztünk arról, milyennek érzik a levegőt a saját környezetükben.
Sándor Mátészalka környékén él, párjával több gyermeket nevelnek, alkalmi munkákból élnek, amelyek télen jelentősen visszaesnek.
„Most semmi munka nincs. Fa már alig van, élelem is csak kevés (egy kis burgonya meg tészta)” mondja, majd a felesége hozzáteszi: „meg nem fagyhatunk”. Sándor folytatja: „ilyenkor elmegyek fát szerezni. Amit hozok, nem túl száraz, de nincs mit tenni. Füstöl nagyon.” Elmondása szerint előfordult már, hogy nem jutott fához, mert sokan járnak arra, és ismerősével is megesett, hogy a négy kilométerre lévő rendőrőrsre kísérték a „zsákmánnyal”. „Fűtünk mi bármivel, ha úgy alakul. Volt, hogy régi bútort törtünk össze, máskor rongyokat. Tudjuk, hogy nem egészséges, sok korom jött vissza, köhögtünk is, de a fagyoskodásnál minden jobb.”
Melinda szintén Mátészalkán él, két kisgyermeket nevel, mindketten asztmások.
„Az egyik gyereknek elég, ha rendszeresen járunk sószobába, a másik már inhalátorra szorul. Télen ez nagyon nehéz. Nem akarok mellébeszélni. Vidéken mindenki azzal fűt, amivel tud. Látni, hogy sok kéményből fekete füst jön, az biztos nem fa. Ismerőseim szegregált területen élnek, vizes fával és bútorlappal fűtenek, utóbbiból mérgező gázok szabadulnak fel. A legdurvább az, hogy vannak, akik autógumi-darabokkal tüzelnek. Azt mondják, jól ég, de rákkeltő anyagokat engednek rá az egész városra. Senkinek nincs joga betegségeket rászabadítani másokra, még akkor sem, ha csak élni akar.”
József Nyíregyházán él, egy belvárosi panelban, távfűtéssel.
„Télen sokszor olyan a levegő, mintha egy kályha mellett ülnék. Nem én fűtök szeméttel, mégis én szívom be a füstöt, becsukott ablaknál is. Nehéz elfogadni, hogy miközben mindent szabályosan csinálok, mások döntéseinek egészségügyi kockázatát viselem. Erről mindig úgy beszélnek, mintha csak a szegény falvak gondja lenne, közben a város közepén is érezni. A rossz levegő itt nem életmód, hanem kényszer, és senki nem kérdezi meg, beleegyezünk-e.”
A levegő nem attól lesz rossz, hogy néhányan rosszul döntenek, hanem attól, ahogyan az egész rendszer működik. Ha nincs valódi segítség a fűtésben és a lakások állapotának javításában, akkor minden tél ugyanazt hozza vissza. Előbb-utóbb el kell dönteni, hogy megszokjuk ezt, vagy tényleg változtatni akarunk.
FOTÓINK ILLUSZTRÁCIÓK
